Önök is szeretik azzal múlatni az időt, hogy kihúzzák a fényképes fiókot és nosztalgiázva merengenek szeretteik és a régen látott helyek magfakult képei felett? Ha igen, akkor ez a könyv, mely Diószeg / Sládkovičovo város múltját mutatja be éppen Önöknek készült.
E múltfeltáró kiadvány elkészítéséhez az a tapasztalat adta az ihletet, mely szerint jobb egyszer látni, mint százszor hallani: egy fénykép információs értéke jóval nagyobb, mint a hosszú, szöveges leírásé. A tudományos szempontból vitathatatlanul értékes szakirodalom gyakran csak a hozzáértők számára izgalmas, ám mi a laikus többségnek szeretnénk kedveskedni, ezért választottuk ezt az utat.
A könyv a 19. század második felétől, tehát a kuffneri cukorgyár megalakulásától egészen a szocializmus beköszöntéig tárja elénk a múltat.
A PONVAGLI PT az évek során ezrével digitalzált fényképeket, dokumentumokat. Ez a "vagyon" adja kiadványunk gerincét. Előfordult, hogy néhányszor a bőség zavarával küzdöttünk, máskor ellenkezőleg, az anyaghiány okozott gondot. A képek témakörök szerint lettek csoportosítva, azon belül is igyekeztünk időrendi sorrendbe bemutatni őket.
Szeretnénk, ha könyvünk minden diószegi család polcán helyet találna, hiszen mindenki találkozhat benne saját múltjával, családjával, emlékeivel. A többieknek pedig bizonyságként szolgál arról, milyen gazdag város is volt Diószeg, köszönhetően Diószeghi Kuffner Károly bárónak, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a falu a közép-európai cukorgyártás egyik figyelemreméltó központjává vált.
Habár általános vélemény, hogy könyvbe nem írunk − firkálunk, ám ebbe a kötetbe mégis bátran írják bele felismert rokonaik, ismerőseik nevét. Nem elsősorban maguknak, inkább leszármazottaik számára jelentenek majd ezek a jegyzetek segítséget a tájékozódásban. Boldoggá tennének minket azzal, ha ezeket a személyes információkat megosztanák velünk is, például a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. villámposta címen. IV. Béla irataiban, 1252-ben említik először a település nevét, melyet a területén található diófák miatt kapott. 1301-ben Dudvág Miklós családja birtokolta Diószeget, majd 1337-ben Nagy Lajos király híve, Oros Péter lett az új földesúr.
1530-ban a törökök földig rombolták. 1553-ban 22 lakott ház állt a faluban, amelyek a budai klarisszák birtokában voltak, rendjük feloszlatásáig. Ezt követően a terület egyházi birtokká vált, majd az Erdődy család vásárolta meg, tőlük pedig az Eszterházyak.
1582-ben Diószeg városi rangot kapott, a 17. században pedig már vásárszervezési és vámszedési privilégiumokkal is rendelkezett. Ez idő tájt két legjelentősebb épülete a templom és a kastély volt.
A falut a Rákóczi-szabadságharc alatt a Stahremberg Guido császári hadvezér parancsnoksága alatt álló csapatok erősítették, ám annak 1709-es kiégését ők sem tudták meggátolni.
1786-ban II. József császár német földműveseket és kézműveseket telepített Diószegre, ettől kezdve a korábbi város két részre, Magyar- és Németdiószegre oszlott. Az Eszterházyak után a Zichy család lett a település tulajdonosa.
1850-ben Diószeg érintésével megépült a Pozsonyt Budapesttel összekötő vasútvonal, amely elindította a környék gyors iparosodását.
Az 1867-ben létesített cukorgyárat a lundenburgi (ma Břeclav) Kuffner család és a bécsi Guttman testvérek alapították. A cukorgyár és a Diószeghi Kuffner Károly báró által alapított diószegi gazdasági komplexum gyökeresen megváltoztatta a község arculatát, amely így a modern cukorgyártás zászlóshajója lett. 1870-ben ismét városi rangra emelkedett.
1918-ban a városka további fejlődését nagy mértékben befolyásolta a Csehszlovák Köztársaság megalakulása.
A két világháború, a két világgazdasági válság, a zsidók 1944-es és a németek 1946-os deportálása, majd a magyarok 1947-es Magyarországra, illetve Csehországba való kitelepítése jelentősen megváltoztatta a nemzetiségi arányokat.
A község elnevezését 1948-ban az akkori törvényhozás Sládkovičovo-ra változtatta. Ám nem a "sladký" (szlovákul édes) szóra utal a név, hanem Andrej Sládkovič szlovák költőre, aki bizonyíthatóan soha nem fordult meg e vidéken.
1983. január 1-jén Diószeget ismét várossá nyilvánították, az 1986-ban hozzácsatolt Kismácséd pedig 2002-ben önálló községgé vált.