Mgr. Peter Buday
A park délkeleti részének patkó-alakú bővülésében, a barokk magtár szomszédságában található a város egyik építészeti nevezetessége, a báró család mauzóleuma. Az önállóan álló neoklasszicista épület egy kőtömbökkel és betonnal megerősített teraszon foglal helyet, amelyet a múltban fal választott el a park többi részétől. A blokkszerű, négyzet alaprajzú kétszintes építmény bejáratához vezet az északi homlokzat tengelyében lévő széles lépcső.
Az alkalmi liturgiák során használt felső szint porosz boltozattal fedett. A tér a déli, félkörívben záródó ablakon keresztül kap fényt. A rózsaszín-árnyalatú riolitból épült falakat két különböző tónusú márványlapok burkolják. Míg a keleti és nyugati, feliratokra szánt falak belső mezőit szürke színű táblák töltik ki, a többi síkot okker-tónusú, szürke erezetű kő takarja.
A fal-panelleket profilált keretek határolják, melyek félkörívekbe mennek át, alsó részüket pedig sekély vájatok sorai tagolják. A keleti mezőben a következő, középtengelyre komponált magyar felirat olvasható:
Itt nyugszik / diószeghi Kuffner Károly báró / 1847. július 28. – 1924. december 12. / és neje / diószeghi báró Kuffner Károlyné / Kronmetzi és Meggeli / Firmian Mária Franciska Adél / grófnő / 1856. március 29. – 1925 július 28.
A nyugati falon:
Itt nyugszik / diószeghi Kuffner Raoul báró / 1886. június 25. / és neje / diószeghi báró Kuffner Raoulné / Cara Carolina von Haebler / 1889. augusztus 20. – 1932. június 8.
Öntvényből készült csigalépcsőn jutunk le az emeletről a kriptába. A koporsókat a felső szint déli fala előtt lévő nyíláson keresztül engedték le a sírboltba. A kripta négyzet alaprajzú, vasbeton mennyezetes, tizenhat nyitott sírkamrát tartalmazó tér. Ezek az épület emeleti alaprajzán kívül esnek. Az alsó szint déli szellőző ablakát betonnal falazták be, megszüntetve így funkcióját.
A Kuffner-család három tagját helyezték itt örök nyugalomra: Kuffner Károlyt, feleségét Mária Franciskát és Kuffner Raoul első hitvesét, Cara Carolinát. Nem tudjuk, hol nyugodott a bárói pár a mauzóleum felépítése előtt. Nem kizárt, hogy helyén már a cukorgyár alapítójának halála után kialakítottak egy ideiglenes sírboltot.
A homlokzatokra jellemző a rideg, redukált formákat alkalmazó monumentalitás. Az északi, nyugati és a keleti fal visszalépő falsíkjaiba két – két sima törzsű, entázisos dór oszlop áll. A déli homlokzat tagolatlan, csak a felső szint és a sírbolt ablaknyílásai törik át. A külső tömbszerű jellegét hangsúlyozza a vakolatlan kváder-falazat. Bádoggal fedett, kúpalakú tető zárja a mauzóleumot.
A belső tér és az emlékhely környezetének állapota illusztrálja azt a csaknem programmszerű pusztítást, mely a holtak nyugalmára sem volt tekintettel. A mauzóleum terveit 1926 márciusában dolgozta ki Mihály Milan Harmincz, akit nagy valószínűséggel Kuffner Raoul bízott meg ezzel feladattal.
Minden bizonnyal a legtöbbet foglalkoztatott szlovák építész a múlt század 20. éveiben jutott el pályafutásának csúcsára. Ebben az időben tervezte a Tatra bank pozsonyi központját (1923–1925), ugyanott a Mezőgazdasági Múzeumot (ma Szlovák Nemzeti Múzeum, 1925–1928), a nyitrai Kálvária-hegyen épült ún. Missziós házat (1926–1928) és a pozsonyi Carlton-Savoy szálloda egységesítő átépítését.
Az említett épületeket, úgy mint a diószegi mauzóleumot a klasszikus építészeti nyelvben gyökerező monumentalitás jellemzi. Harmincz már budapesti működése (1887–1915/16) során megtette a hozzá vezető lépéseket. Fővárosi tevékenységének utolsó szakaszában olyan épületeket is alkotott, melyeken már hiányoznak a hangsúlyosan plasztikus díszek, ill. a múltra való közvetlen utalások.
1912-re tehető a Luppa-Mandics család mauzóleumának emelése a Budapesttől északra fekvő, egykor szerb és német lakosú Pomázon. A diószegi épületen kívül ez az egy kegyeleti jellegű alkotás Harmincz gazdag életművében.
A két, körülbelül tizenöt év különbséggel keletkezett épület összehasonlításából láthatóvá válnak a rokon motivumok és az építész elgondolásában történt változások. A befolyásos szerb család mauzóleuma a település szélén emelkedő Klisza-dombon helyezkedik el, ahol még a 20. század elején egy középkori templom romjai voltak láthatók. A nyolcszögű centrális alaprajz fölött emelkedő, kupolaboltozatos épület nem tagadja le bizánci „gyökereit“. A homlokzatok oszlopokkal, támpillérekkel és párkányokkal való erőteljes tagolása plasztikus, szobor szerű hatást kölcsönöz neki.
Harminc Diószegen visszatért a pomázi főhomlokzaton alkalmazott mélyített, oszlopokkal határolt falmezőkhöz. Megismételte a kriptába vezető csigalépcsőt és a koporsók leengedésére kialakított derékszögű nyílást is. Más részletek esetében azonban lényegesen egyszerűsített régebbi tervén. A Kuffner-mauzóleum tömege így kompakt, zárt kubuszos formát kapott.
Különös figyelmet szentelt az építész az emlékhely környezetének. Területét a park felől fal határolta. A durván megmunkált kváder alapfalon hasábalakú pillérek sorakoztak, melyek a tervrajzok szerint négyzetes osztású rácsokat hordoztak. A falat ezen kívül fedőlap is takarta volna, amely azonban nem valósult meg. Megvalósult viszont a parknak a mauzóleum „kerületének“ északnyugati sarka és a magtár között nyíló déli kapuja. Magának a mauzóleum teraszának külön, alacsony pillérekhez rögzített vaskerítése volt.
A terasz sajátos kertészeti megoldást nyert. Területe keskeny járdák által elválasztott négy szegmensre osztódott. Ehhez csatlakozott még a főhomlokzat előtti szabad tér. Az itt beültetett növények fajtái a hely memoriális jellegét voltak hivatva kihangsúlyozni.
A kastély utolsó intézője, Johanna Perr által 1940-ben összeállított leltár tudósít minket a mauzóleum felső szintjén berendezett kápolna ingóságairól. A belső térbe kétszárnyú, kazettás bronzkapun keresztül lehetett belépni, melynek felső részét sugaras-osztású felülvilágító töltötte ki. Az enteriőrben egy kis, üvegezett ajtókkal ellátott szekrény, fekete szék és egy asztal állt. A padlót szőnyeg takarta. Voltak itt különböző méretű és anyagú vázák: egy 70 cm magas, csiszolt zöld üvegből, két nagy rézből és hat másik, részletesen nem jellemzett. Fekete tokban (kazettában) voltak elhelyezve a családi dokumentumok. Az oltárasztal 1941-ben, másodlagosan került az épületbe. Kuffner Raoul misealapítványának értelmében a kápolnában évente négyszer mondtak misét a család elhunyt és élő tagjaiért. Felszereléséhez tartoztak ezért az istentiszteleti ornátusok, oltárterítők, kehely, gyertyatartók, feszület és szenteltvíztartó is.
A belső tér ékessége, a Madonnát gyermekével ábrázoló festmény valószínűleg Firmian grófnőnek köszönhetően jutott Diószegre. Holléte – úgy mint a kápolna többi berendezési tárgyának esetében – ismeretlen. A restaurálását szorgalmazó törekvések a 20. század 50. éveinek végén kudarcot vallottak a pénzhiány, a tisztázatlan tulajdonjog és a szakemberek véleménye miatt, akik „értéktelennek“ és „vitatható“ kvalitásúnak minősítették. Az akkori Szlovák Műemlékvédelmi Intézet (Slovenský pamiatkový ústav, SPÚ) történészei csak néhány szondát tanácsoltak elvégezni, s azokat a kutatást követően retusálni. Álló Gyula restaurátor szerint ez a fára készült olajfestmény valaha egy nagyobb kompozíció részét képezhette, amit elsősorban a kép szélén látható, több, ésszerűtlenül „elvágott“ részlet bizonyított. Feltételezte, hogy a felső réteg egy korábbi, temperával festett kép nyomait takarja, melynek felülete oldalvilágítás mellett rajzolódott ki. Az utolsó adatok szerint a kép 1958-ban Álló pozsonypüspöki (Podunajské Biskupice) műtermében volt, innen került a műemlékvédelmi intézetbe. Egy másik, a mauzóleummal összefüggő művészi alkotás: Kuffner Károly bronz mellszobrának sorsa sem ismert előttünk.
A II. világháború után a kápolnát egy ideig Kovács Jozefa özvegy gondozta. A parkra Horváth Kálmán kertész ügyelt. Az épület lassan a vandálok célpontjává vált. Az újkori „gyűjtők“ áldozatául esett a tető rézbádog fedése és keresztje, a bronzkapu és a kerítés is, beleértve a kő-elemeket. A fosztogatók nem kímélték a bronz lemezekből készült koporsókat sem. A márvánnyal burkolt falakat a mai nemzedék „üzeneteinek“ sokasága csúfítja.
2000 után, a Kuffner-korszak emlékeinek megőrzéséért kifejtett törekvésekkel kapcsolatban sikerült új kapuval bebiztosítani az egykori kápolnát, mely egyúttal új bádogtetőt is kapott. Kuffner K. báró és családja két női tagjának tetemeit antropológiai vizsgálatnak vetették alá s a jövőben számolnak végső nyughelyükre való visszatérésükkel.
Köszönettel tartozunk Ing. arch. Jana Pohaničová, PhD. docensnek (A Szlovák Műszaki Egyetem Építészeti Karának Építészettörténeti és Műemlékfelújítási Intézete) a mauzóleum eredeti terveinek hollétére való figyelmeztetéséért.
A Szlovák Nemzeti Galéria Képzőművészeti Levéltára (Archív výtvarného umenia Slovenskej národnej galérie, AVU SNG), fond Michal Milan Harminc, A 430 i. sz., Mausoleum in Dioseg für die Familie Br Kuffner. 11 tervlap, aláírva: „Arch. M. Harminc“, dátum: „März 1926“
AVU SNG, fond Michal Milan Harminc, A 449 i. sz., a Mandics-család mauzóleuma Pomázon
A Szlovák Műemlékvédelmi Hivatal Levéltára (Archív Pamiatkového úradu SR), fond Krajský ústav št. pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody (Kerületi Állami Műemlék- és Természetvédelmi Intézet), 82 sz. karton, „Sládkovičovo“ fasc.
Irodalom:
BUDAY P.: Predbežné poznámky k výskumu budapeštianskych prác Milana Michala Harminca. In: Informátor Archívu Pamiatkového úradu SR, 2011, 45. z., 17
Súpis pamiatok na Slovensku III. Bratislava: Obzor, 1969, 114
PEKAROVIČ J.: Kuffner kastély és mauzóleum. In: SUDOVÁ E. (ed.): Barón Karl Kuffner de Dioszegh a diószegský cukrovar / Diószeghi Kuffner Károly báró és a diószegi cukorgyár. Mesto Sládkovičovo, 2009, 76–78.
POKREIS H.: A Kuffner család temetkezőhelye. In: SUDOVÁ (ed.) 2009, 79–82
ŠTIBRÁNYOVÁ M. – ZAJKOVÁ A.: M. M. Harmincz műveinek jegyzéke. In: Milan Michal Harmincz (1869–1964) A Szlovák Nemzeti Galéria és az O. M. F. Magyar Építészeti Múzeumának 1992 febr. megtartott kiállítása. Katalógus. Összeállították: HADIK András és RITÓOK Pál. Budapest: OMF – MÉM, 1992, 13–14
TORAN E.: Architekt Milan Michal Harminc. In: SAUČIN L. (ed.): Z novších výtvarných dejín Slovenska. Tanulmány- és forrásgyűjtemény. Bratislava: SAV – KtaDU, 1962, 398]