Ing. arch. Róbert Sekula
A cukorgyár egykori területe a község délkeleti szélén terül el. Az önállóan álló gyártócsarnok a Kuffner – kastély – park – cukorgyár alkotta tengely végében áll. A parktól a Cukorgyár-utca, a park falazott kerítése, továbbá az utcával párhuzamosan álló Kaszinó, irodaépület, porta és alkatrészraktár választja el.
A gyár építése előtti időkből származó térképeken (Duna árterének térképe 1825-ből, II. katonai felmérés, 1839), az üzem helyén elkerített gazdasági udvar látható, mely korábban valószínűleg a kastély (kúria) gazdaságához tartozott. Az úthálózat már a 19. század elejétől stabilizálva van a mai útvezetés tengelyében. A későbbi építkezési tevékenység előre adott forgatóköny szerint folyt.
A diószegi cukorgyár a Kuffner-Gutmann dinasztia hosszútávú projektjei közé tartozott. A befektetés közvetlenül a Kiegyezés után, 1867. október 23-án a Dioszegher Zuckerfabrik von Kuffner & Gutmann, Wien név alatt indult. A vállalat alapítói voltak Jacob Kuffner és Hermann Hirsch Edler von Kuffner, Ignat Edler von Kuffner, Wilhelm Wolf Isaak Ritter von Gutmann és David Gutmann testvérek, a Gebrüder Gutmann Wien bankház tulajdonosai. Gutmannék osztravai vállalkozásaiknak köszönhetően váltak ismertté a világban. Kuffnerék 1850-től sörgyárat üzemeltettek Otakringben, a következőt 1856-ban vették meg Oberdöblingben. Szülővárosukban, Lundenburgban (ma Břeclav) 1861-ben cukorgyárat alapítottak.
Építészettörténeti fejlődés
1867–1904
A diószegi üzem mint tőkeerős, modern gépészeti egységekkel és előnyös vasúti összeköttetésekkel rendelkező közepes kapacitású cukorgyár kezdte el működését. Így közvetlenül a bécsi és budapesti piacra szállíthatott. A levéltárakban nem maradtak fenn az 1867 utáni időkből származó, a gyárépületek eredeti elosztásáról és megjelenéséről tanúskodó okiratok.
A statisztikai évkönyv szerint 95 200 bécsi cent cukorrépa volt a gyár feldolgozó kapacitása. Rögtön az első két idény után a részvényesek az ipari együttest átépítették nagykapacitású cukorgyárrá. Vezetésével a fiatal, mindössze 22 éves Kuffner Károlyt bízták meg. Kuffner 1924-ben bekövetkezett haláláig 55 évet töltött az igazgatói székben. A statisztikai évkönyvek tanúsítják, hogy az 1869–1870-es évek veszteségesek voltak, mivel a gazdasági eredménybe beleszámítódtak a gyár átépítésének költségei.
A gyár körvonalai és a szerteágazó iparvágányok a Vág árterének 1871-es térképén már jelölve vannak. A gyártelep párhuzamos, északnyugat–délkeleti tájolású utakkal volt felosztva és egy fasorral szegélyezett úttal Kosút (Košúty) irányába. Északi határát a Cukorgyár-utca szabta meg. A gyárterület beépített része nincs felosztva, csak az iparvágányok vezetése és elágazásai (egy balos ív) utalnak a később igazolt funkciójú építményekre, mint a cukorraktár vagy a répaúsztató árkok (keresztirányú párhuzamos vágányok).
A cukorgyár feldolgozó kapacitása az átépítést követő első kampány során (1870–1871) megháromszorozódott.
A feldolgozott cukorrépa mennyisége elérte a 308 000 bécsi centet. 1871-ben tűzvész pusztította el a gyártócsarnokot és a teli cukorraktárat. A tűz okozta károk a következő három évben is érezhetőek voltak. A feldolgozott répa mennyisége az első évben 35 %-kal, a következő két évben pedig 42 %-kal csökkent. 1871 és 1872 között a munkások száma 500-ról 570-re emelkedett. Számuk 1873 és 1874-re 450-ben állapodott meg.
1873-ban a részvényesek a vállalatot részvénytársasággá alakították át „Dioszegher Oekonomie, Zucker und Spiritus Fabriks Actiongeselschaft, Dioszegh” néven. A többségi tulajdonosok meghagyták részesedésüket. A tűz által okozott pusztítást 1873–1874 között átfogó felújítással orvosolták. Ennek költségei enyhén túllépték a tűz előtti felújítás költségeit. A cukorgyár homlokzatának építészeti részletei valószínűleg az ún. Malakov-stílus jegyeit viselték magukon, mely az 1850–1870 közötti időszakban terjedt el az ipari épületeken. Mivel a 19. századból csaknem teljesen hiányoznak a levéltári adatok, fényképek vagy tervrajzok, így ez a tény nem igazolható, habár nagyon valószínű, hogy a cukorgyár ilyen formában lett modernizálva.
Az első, 1892-ben rögzített diószegi telekkönyv szerint a cukorgyár alaprajza még az 1870-es állapotot tükrözi. A gyártócsarnokok egymáshoz merőlegesen vannak építve, „H” alaprajzot alkotva, kilépő oldalszárnyakkal. Az 1871-es térképen jelölt alaprajz szerint a gyártelep és a segédépületek kerítéssel voltak körülhatárolva, az iparvágányok a keleti oldalra, a kibővített gyártelep részéig folytatódtak. A gyártelepre a főportán át, a ma is használatos helyen lehetett bejutni. A teherporta és a késztermék-raktár a telep délnyugati részén, az iparvágányok mellett található. A kerítés déli részénél középen, a kazánházzal szemben állnak az anyagraktárak. A telep keleti határát egyszintes épületekkel zárták le, mint a műhelyek, melyek kapcsolatban voltak a telep szomszédságában, a kerítésen kívül lévő lóistállókkal.
A gyártócsarnok alaprajzát a répafeldolgozó, a főzőcsarnok és a kazánház szárnya alkotta, mely párhuzamos volt (az összekötő folyosó által) elválasztott finomító és cukorraktár szárnyával. Rájuk merőlegesen helyezkedett el a diffúziós szirup kezelésének központi csarnoka, mely keleti irányba „kilépett” a csarnok alaprajzából. A keresztirányú csarnok északi homlokzata előtt voltak a csontszén (spódium) kemencék és a melasztartályok. A csarnoktól délre volt a két mészégető kemence és a közöttük álló mészoltó. A két raktárépületet később a cukorraktár kebelezte be. A feldolgozandó cukorrépa az északi homlokzatra merőlegesen orientált répacsatornák segítségével jutott az alapanyag-előkészítőbe. Ekkor még nem volt a szabályozott Dudvágból a tápvíz-csatorna bevezetve a gyár területére. A pilléres szerkezeten álló, pultos tetővel fedett csatornák a kétszintes répakerékhez vezették a répát amint azt a cukorgyár látképe is mutatja, mely a szájhagyomány szerint a cukorgyár igazgatói irodájának falát díszítette. Az ipari létesítmény hasonló ábrázolása Borovszky Samu és Sziklay János szerkesztette „Magyarország vármegyéi és városai, Pozsony vármegye” c., 1904-ben kiadott monográfiában látható. Az említett kép a cukorgyárat még abban az állapotában örökíti meg, amelyet a kataszteri térkép is rögzít, viszont a nyersanyag-előkészítő és a cukorfinomító szárnyai között már feltünteti az új főzőcsarnok és a műszaki irodák szárnyát is. A homlokzatokon egyfajta stílusjegyekként érvényesültek az anyagukban megkülönböztetett, vakolatlan falazatban kialakított oszloplizénák, melyek a homlokzatok vertikális tagolásából a profilozott párkányzatába, illetve az oromfal-szegélyébe mennek át.
Az ablakok vizuálisan „fellazítják” a falat. A tűzfal háromrészes, a tetővonal alatt kétrészes ablaknyílásokkal. Az alacsonyabban elhelyezkedők egyszerűek, vertikálisak, sűrű osztású keretekkel kitöltve. A nyílásokat a fal síkjából kilépő téglaívek hangsúlyozták. Az ablakpárkányokat élre rakott vakolatlan, fugázott téglasorból alakítottak ki. A cukor- és a réparaktár oromfalain profilozott párkányt alkalmaztak hangsúlyos fogsor-sáv formájában. Az oromfalakon lévő hármas ablakokat téglakeretek vették körül s közös, meglehetősen széles könyöklő-párkányaik voltak. A középső nyílás nagyobb, mint a szomszédos kettő.
1904–1935
A szóban forgó időszak folyamán véghezvitt átépítésekről azok a pontosabban nem datált fényképek tesznek tanúságot, melyeken a csontszén-kemencék kéménye látható az új kazánház tömbjével és kéményével. Az 1910-ből származó fényképen a csontszénkemence kéménye már nem áll. A diffúziós-lé szűrésénél alkalmazott csontszén égetését az újabb kazánház déli homlokzatához épített új épületbe helyezték át. A fedett répafogadót a kettős répamedence felett átívelő, fakorláttal ellátott hármashíddal helyettesítették. A diffúziós csarnok homlokzatához épített répakeréknek helytadó épületet két kisebb épületté alakították át, ezek egy földszintes előtető kötötte össze. A csarnok sarkához a répakerék gépháza csatlakozott. A gyártótömbben a két kazánház kéményei és a faborítású, ívelt tetős, víztárolóval ellátott szűrőtornya emelkedtek ki. A mésziszap elszállítását az iszapprésektől kötélpályával oldották meg. A kocsik a „Mária” gazdasági udvar közepén ürítették ki tartalmukat. A kifőzött répaszeleteket futószalaggal juttatták a fa rakodóhídra, innét csúszdán keresztül közvetlenül a vasúti kocsikba. A melasztartály átkerült a gyártócsarnok déli homlokzatánál az anyagraktárakhoz. A gyártóterület déli oldalán található kerítést elbontották, ami által új manipulációs tér keletkezett az új üzemrészek számára, mint a gépjavító műhely, konzervgyár, faraktár és fűrésztelep. 1909-től a gazdasági udvarokból a répa mezőgazdasági kisvasúton érkezett a gyárba. A kisvasút és a normálnyomtávú vágányok sűrű hálózata rajzolja meg a gyártelep összetett logisztikai útvonalait. Az alapanyag és a készáru mozgását három (fő, kisvasúti és a nagyvasúti) porta ellenőrizte. Itt voltak a mázsaházak és a pénzügyőrök irodái.
Az egyes épületek részletes dokumentációja 1924-ből, amely a prágai székhelyű Cukoripari Biztosító Egylet levéltárában tanulmányozható, a cukorgyár előző, nyitott alaprajzi rendszerének megtartásáról tanúskodik. Ugyanakkor nyilvánvaló belőlük a kompaktabb épületblokk kialakítása iránti törekvés, az eredeti térelrendezés szárnyai közé helyezett csarnokszerű építmények kiegészítése által. Az új kazánház méretei szinte azonosak a volt diffúzió-lészűrő és cukorfinomító merőleges központi csarnokával. A répamosó és a felültöltős diffúziós csoport még mindig az alapanyag-előkészítőben foglaltak helyet, az új szaturációs berendezés és mésziszapprések pedig a szárnyépületben. 1904-ben a diffúzió és finomító két párhuzamos csarnoka közé húzták fel a már említett új főzőépületet és a műszaki irodát. A továbbra is működő régi kazánház kéményét magába foglaló új kockapréseket ennek a térnek a déli részébe helyezték el.
A cukorraktár szárnyépülete három részre van osztva: a cukorcsomagolóra cukor centrifugákkal és a szárítóval, a csomagolóanyag-raktárra és a cukorraktárra. Hátrább álló északi homlokzata előtt földszintes félnyeregtetős melléképület állt, melyben az ebédlő és az elektromos világítás központja volt. A cukorraktár önálló épülete a cukorszárító és csomagoló szárnytól nyugatra lett felépítve. A szárnyat a raktártól répacsatornák választották el, melyek felett a cukor szállítására szolgáló, futószalagokkal ellátott acélvázas hídszerkezetek magasodtak. Az önálló cukorraktár építésének idejéről nincs levéltári anyag. A háromszintes, szimmetrikus elrendezésű, nyers-téglából emelt épület egy régebbi, kisebb cukorraktár helyén létesült. Az új cukorraktár két szimmetrikus szárnyból állt, mely között az iparvasút vágánya vezetett. A falak perforációja ismételte a vele szemben álló finomító homlokzatának falgyámoszlopokkal elért ritmikus tagolását. Az ívelt nyílások, a kétszeres vízszintes ablakpárkányok már utilitárisan voltak megoldva. A cukorrépa-lerakat, a cukorgyári magtár és a faraktár között, a cukorraktár homlokzatának tengelyében, a telep déli részén volt.
A répa a lerakatból a gyártócsarnok északi homlokzata, a finomító és a cukorraktár között elhelyezett répakerékhez fedett répaúsztató csatornákon keresztül jutott el.
Kuffner Károly báró halála után 1924 decemberében fia Raoul örökölte a vállalat meghatározó részét. Az igazgatói tanácsban először 1928-ban jelennek meg az idegenek, akik nem a Kuffner-dinasztia tagjai. A gazdaság vezetésének kulcsfigurájává Pfeffer Oszkár, a cukorgyár ügyvezető igazgatója válik.
1935–1950
1935 és 1938 között a cukorgyár átfogó modernizáción ment át. Megváltozott a gyártelep építészeti – műszaki (technikai) jellege, elnyerve ezáltal csaknem máig fennmaradt képét. A telep távolabbi részeinek elrendezésében azonban nem történtek lényegesebb változások. A gyári komplexum átalakítása az önállóan álló készanyag raktár kivételével az összes épületet érintette. Többségüket tégláig letisztították, vasbeton koszorúkkal megerősítették, új nyílászárókkal látták el és új tetővel fedték le. A többi épületet elbontották. A modernizált épületek homlokzatait megfosztották a gazdag díszítéstől, és helyette lapos falgyámoszlopok és párkányok lettek kialakítva a falak eredeti tagolásának logikája szerint. Az átalakításokat 1935 ben az új energiaközpont kiépítésével kezdték, a volt szellőztetés és szivattyú gépháznál a kazánház keleti falánál.
A 22 × 27 méter nagyságú, téglalap alapterületű csarnok nyeregtetővel és gerincszellőztető nyílással volt ellátva. Az oromfal hét vertikális mezőre osztódik, melyeket a mennyezeti koszorú és a tetőperem szintjén a merevítő-koszorú szakít meg. Az ablakáthidalásokat a falba süllyesztették úgy, hogy vizuálisan ne szakítsák meg a vakolatlan téglasorral szegélyezett vertikális átvilágító sávot. Az oromfalon folytatódott az ötrészes osztás három ablaknyílással. A középső nyílás magasságával volt kihangsúlyozva.
A szélein vertikális ablaksávokkal tagolt keleti homlokfalhoz a ventillátorok centrálisan elhelyezett gépháza lett hozzáépítve, magas sátortetővel, szellőztető dobbal és a tengelyben emelt kazánkéménnyel. A szerkezeti logika vizuális megjelenítése a szigorú centrális elrendezéssel és a minőségi anyagfelhasználással együtt új építészeti – elem bevitelét jelentette a cukorgyár épületegyüttesébe. Ugyanebben a szellemben épült a szomszédos süvegcukor hűtő épülete (refridzserátor) is az első építési fázisban készült a kazánház helyén.
A szubtilis szerkezeti váz és a függőleges ablaksávok által tagolt déli homlokzathoz simult a mosdó és a szerszámraktár hasonló részletekben gazdag kétszintes melléképülete. Az új kazánháztól északra épült fel a kétszintes, lapostetős turbinacsarnokot. Az első szint mennyezetében, födémében lévő szerelőnyílásokba volt keresztben elhelyezve a két turbóalternátor és a hozzá tartozó gőzturbina. A két gépegység páncélfallal volt egymástól elválasztva, és egy közös vasbeton megfigyelőbunker is ki volt alakítva a kezelőszemélyzetnek. A víztornyot az újonnan felhúzott erőműcsarnok födémszintje fölé három szinttel bővítették. Külső falait ma az épület belső szerkezetét tükröző festett négyzetháló tagolja.
A torony már eredetileg is vakolva volt. Viszont a homlokzatok vizuális egyesítését az új felépítménnyel új vakolatréteggel kellett megoldani. Az ismeretlen építész ugyan így járt el a cukorgyár összes modernizált épületén. A felújítás legtöbb esetben a falkoszorú erősítések és oromfal-lezárások kivitelezését jelentette.
Az alapanyag-előkészítő nyugati fala, mely elválasztja a csarnokot a vele párhuzamos főzőcsarnok terétől acél konstrukcióval volt kiváltva. A fő gyártótevékenység ezzel egy modern nagyterű gyártócsarnokba lett összpontosítva, melyhez hozzácsatolták a mésziszapszivattyú és iszapprések merőlegesen álló kétszintes csarnokát. Az egész nyugati szárnyat a cukorszárítóval és centrifugákkal elbontották és a raktárgazdálkodást egy új, önálló cukorraktárba helyezték át. A készáru raktár déli homlokfalánál két szimmetrikusan álló melléképületet húztak fel ahol a cukormalom és a raktár adminisztrációs irodája lett elhelyezve.
A toronyszerű tömegeket a raktár építészeti jellegével összhangban alakították ki. Az építészeti hangsúly a cukorraktár délnyugati sarkán lévő konzolos erkélyen volt, melyben az irodák és az öltözők kaptak helyet. Az elbontott nyugati szárny helyén fedett répacsatornákat építettek ki. A központi üzemépület nyugati homlokzata előtti tér megnyitása lehetővé tette a főzőcsarnok természetes fénnyel való megvilágítását.
A cukorgyár északkeleti részének, ahol a répareszelék-ürítő és a kötélpálya állomása helyezkedtek el változatlan maradt az üzemi funkciója. A kötélpálya indító állomásának fa konstrukcióját falazott szerkezetre cserélték, ezzel egyidejűleg északi homlokzatánál, a megszüntetett répakerék gépházának helyén nappali helységet alakítottak ki.
Az átfogó modernizáció része volt a háborús eseményekre való felkészülés. Ezen belül több földalatti tömegóvóhely és egyszemélyes megfigyelőbunker is készült a gyár stratégiai pontjain és a gyártelep távolabb eső részein. Az ablakok elé dróthálót erősítettek a szétrepülő üvegcserepek visszatartása végett, az irodaház pincéjében légnyomásbiztos ajtókat és ablakokat szereltek fel.
1937-ben a Kuffner család tulajdonába lévő részvényekre eladási opciót adtak ki. Az opció nagysága Raoul Kuffner és Dr. Hans Kuffner közös és oszthatatlan részével volt egyenlő. 1938-ra befejeződött a modernizáció és ezzel egyidejűleg lezárult a részvények eladása is.
A bécsi döntés után a cukorgyár többségi tulajdonosává vált a Magyar Általános Hitelbank és magyar iparmágnások tulajdonában lévő Georgia Szövetkezet. Az 1940-es években a tulajdonos nagymértékű befektetései főleg a konzervgyárba és az általa létrehozott gyorsfagyasztóba irányultak.
A második világháború alatt a cukorgyári épületek minimális kárt szenvedtek. A kémény és a mészégető teteje károsodott, a technológiai berendezések közül hiányzott három villanymotor. Pongrácz György mérnök (1927) valamint Lengyelfalusi Imre (1930) közlése szerint még egy háborús káresemény történt a gyár területén, amikor az amerikai mélyrepülők egy nap néhányszor rárepültek a melasztartályra gépágyúikkal lőve azt abban a reményben, hogy a feltételezett „nyersolaj” tartály felrobban. Természetesem a melasz nem robbant, ezért egy fél óra múlva csalódottan továbbrepültek dél felé.
A második világháborút követően a cukorgyárat konfiskálták és nemzeti felügyelet alá helyezték.
1950–2000
Az üzem új neve „Diosegská hospodárska, cukrovarnícka a liehovarnícka akciová spoločnosť“ (Diószegi gazdasági, cukoripari és szeszgyári részvénytársaság) lett. 1948-ban államosították. Megközelítőleg tízéves ciklusokban változott a vállalat neve és pozíciója a nemzetgazdasági struktúrákban. A cukorgyár átlagos eredményeket ért el. A mindenkori modernizáció célja a változó cukorgyári technológiákhoz való igazodás volt. A privatizáció után nem volt stabil tulajdonosa. A cukorgyártás Diószegen az 1999–2000-es kampánnyal ért véget.
Az üzemelés utolsó ötven évében már nem történtek jelentősebb építészeti változások, a második világháború utáni évek nem avatkoztak bele az alapkoncepcióba, kivéve a logisztikát, ahol a vasúti közlekedést leépítették, és a teherforgalmat a közútra terelték át. Ez hatással volt az alapanyagoknak a feldolgozóüzembe való juttatására. Megszüntették a mésziszap kötélpályáját és a répareszelék kirakodóhídját. A répareszeléket ezután a főzőcsarnok nyugati oldalára szerelt futószalaggal szállították, mely a késztermékraktár déli felén ért véget. A három melasztároló tartályt áthelyezték az iparvasút elosztóvágányaihoz. Az új prizmák az iparvasút és a tiszti lakások között lettek kialakítva (2012-ben konténerterminál). Továbbá a következő berendezéseket építették ki a prizmák körül: az elfa kirakodó a teherautók számára, a gyökér és kőfogó és a „mamut” (répaszivattyú), amivel a magasan vasbeton tartópilléreken vezetett répacsatornákba emelték át a répát.
A répamosó az eredeti helyén maradt a fő gyártócsarnok északkeleti sarkában. A répamosó fölé voltak szerelve a Karuszel répaszeletelők és az üzem legmagasabb pontján az automata mérlegek. A gyártócsarnok keleti felében voltak a diffúzió csoportok. Ezeket a későbbi modernizáció során ellensugaras fekvő diffúzió váltotta fel. A fal melletti folyosón keresztül lehetett megközelíteni a szaturációs tartályokat és a forraló tartályokat.
A gyártócsarnok oldalszárnyában voltak az iszapprések és az alsó felében a mésziszap szivattyúk. Az iszapprés-szárny és a megszüntetett kötélpálya állomása (melyben a répareszelék csavarprése működött) közé egy új melléképületet építettek a vákuumos iszapprés számára. A főzőcsarnok nyugati feléből a kikristályosodott félkész terméket a cukorcentrifugákhoz szállították, mely az épületegyüttes déli részén, a cukorszárító és kockaprés alatt volt. Az erőműcsarnok funkciója 1930-tól nem változott. Az 1970-es években új mészoltó üzemegységet építettek öltözőkkel a mészégető kemence után. A főzőcsarnok északi homlokzatához hozzáépült az új transzformátor állomás a villanyszerelők műhelyével. Az új épületek kivitelezése kizárólag pragmatikus, típus-megoldásokat képvisel, téglával kitöltött vasbeton tartószerkezetekkel, kapart vakolattal. A belső tér megvilágítására üvegtéglát használtak.
Az utolsó építészeti beavatkozást, mely változást hozott a gyártócsarnok megjelenésében a két nyeregtető és az északi és déli oromfalak eltávolítása jelentette. A széles rácstartókon nyugvó alacsony nyeregtető alatt egy térbe került a nagy gyártócsarnok a déli oldalon lévő cukorcentrifugákkal és cukorprésekkel. A trapéz alakú préselt bádoggal fedett tető magas, egyszintes koronapárkányon ül, melyet az egész épület kerületét követő ablaksáv tölt ki.
A cukorgyártás technológiájának változásai
Diószegen a cukorgyártás a répareszelék sajtolásával kezdődött. 1874-ben, az újabb és effektívebb diffúziós módszerre való átállással a részvényesek követték a gyorsan terjedő, korabeli technológiai trendeket. A cukorgyárban már 1879-ben alkalmazták a folyamatos diffúziót a diffúziós csoport segítségével.
Erről a tényről ír 1879-ben a „Zeitschrift des Vereins für die Rubenzucker – Industrie Deutschen Reichs” c. német cukoripari szaklap. A szerző Diószeget mint referencia üzemet említi és leírja, milyen tapasztalatokra tettek szert a diószegi szakemberek a diffúziós készülékkel. A diószegi berendezést három sorba kötött, hengerelt lemezből készült, henger alakú tartályként említi. A korabeli szöveg szerint Diószegen az elsők közt használtak ilyen típusú diffúziós berendezést, ami élénk eszmecserét indított el a szakmában.
Kuffner Károlynak, munkatársainak és a fejlesztési osztály újításait számtalan ipari szabadalom fémjelzi. A cukorgyár technikusa, Gertlinger Vilmos szabadalma szerint a főzőüst töltőajtajának szeleppel való helyettesítése azt eredményezi, hogy az üst friss répareszelékkel való feltöltésénél a gőzveszteségek nagy mértékben csökkenthetőek. 1877-ben Kurzwill J. és Kuffner Károly egy újfajta répaszállítószalagot szabadalmaztat.
Az 1880-as évek végén Kuffner Károly speciális kombinált csőszűrőket fejlesztett ki a rostok könnyűszirupból való kiszűrésére. A rostok eltávolításával nagyban javultak a kristályosodási folyamatok, csökkent a cukorveszteség és növekedett a késztermék minősége, mennyisége. A szabadalmat 1891. január 18-án jegyezték be. A cukorgyár más feltalálók, gyártók termékeit is tesztelte, ahogy arról a német „Dingler’s Polytechnische Journal” 1891-ben megjelentetett „Neue Verfahren und Apparate in der Zuckerfabrikation” című cikkében számol be. Ismerteti a diószegiek pozitív tapasztalatait a morvaországi Moriz Klein által szabadalmaztatott, többcélú spirál répareszelék sajtolójának próbaüzeméből.
A 20. században a gyártási technológia állandósult, a fejlesztések főleg a diffúzióra irányultak. A diffúziós csoportról áttértek a nagykapacitású fekvő, és az 1970-ben a fekvő ellensugaras diffúzióra. Nagykapacitású álló diffúziót Diószegen nem használtak. A gépi berendezések további változását a gépek meghajtásának változása idézte elő. Bevezették a vákuumos mésziszapszűrőket, az alagutas mészoltó csatornát, stb. 1992 ben a cukorgyárban Yokogawa vezérlőrendszert telepítettek, és 1994-től pedig teljesen automatikus folyamatvezérlés működött.
1867-től a község fejlődésének a súlypontja a cukorgyár. A cukorgyári gazdaság a mezőgazdaság, az állattenyésztés és az ipar úttörője volt. A termelői folyamatok fejlesztésével optimalizálták a gyártási költségeket, csökkentették a környezeti terhelést. Az épületcsoportok tanúsítják az ipari építészet fejlődését az Osztrák-Magyar Kiegyezéstől napjainkig. A típusát tekintve a diószegi cukorgyár kereszt alaprajzú ipari létesítmény, mely folyamatos gyártási folyamú, egységes tömeggé alakult.
A város látképének egyedi jellegét a gyártócsarnok domináns körvonalai adják. Az 1935–1938-ban elvégzett átfogó modernizáció teljes egészében megmaradt eredményét, kvalitásos építészeti jegyeivel átfedték az 1970–1980-as években és az 1990-es évek elején realizált átalakítások. Az ipari létesítmény ma (2013) zárt, őrzött terület. A gyártási technológiai egységek kivétel nélkül le lettek szerelve és elszállítva, más építészeti, gépészeti és berendezési tárggyal (lépcsők, bútorok, konzolok, csövek, kazánok, stb.) együtt. Jelenlegi tulajdonosa a pozsonyi United Industries r. t. A terület fenntartható kihasználása és jövőképe bizonytalan.
[Források:
Levéltári források:
Ústredný archív geodézie a kartografie, Bratislava (Geodéziai és Kartográfiai Intézet Központi Levéltára, Pozsony), inv. sz. Br 172, Sládkovičovo (Veľký-Diosek). A község kataszteri térképe 1892-ből
Második katonai felmérés, 1839
A Vág-árterületének térképe 1871-ből, mol.arcanum.hu
A Vág-árterületének térképe 1825-ből, www.dunamappacio.hu
Státní ústřední archiv, Praha, fond Výrobní a obchodní podniky, finanční ústavy – Asekurační spolek průmyslu cukrovarnického, Praha 1886–1950, (Állami Központi Levéltár, Prága; Termelő és kereskedelmi vállalatok; pénzügyi intézetek – A Cukoripari Biztosító Egylet), Situationsplan der Zuckerfabrik Nr.-C. in Diószeg, 1924
Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest
Štátny archív v Bratislave, pobočka Šaľa (A pozsonyi Állami Levéltár vágsellyei fiókja)
Lengyelfalusi Imre és Pongrácz György fényképei
Irodalom:
SUDOVÁ E. (ed.): Barón Karl Kuffner de Dioszegh a diószegský cukrovar / Diószeghi Kuffner Károly báró és a diószegi cukorgyár. Mesto Sládkovičovo, 2009.
SUDOVÁ E: Barón Karl Kuffner de Dioszegh a diószegský cukrovar. In: Listy cukrovarnické a řepařské 2010, 9–10. sz., 340.
VADKERTYOVÁ K.: Dejiny cukrovarníckeho priemyslu a pestovania repy na Slovensku v r. 1800–1918. Bratislava 1972]