IV. Béla oklevelében, 1252-ben említik először a település nevét, amelyet a területén található diófák miatt kapta. 1301-ben Dudvág Miklós családja uralta Diószeget, majd 1337-ben Nagy Lajos király híve, Oros Péter lett az új földesúr. 1530-ban a törökök földig rombolták. 1553-ban 22 lakott ház állt a faluban, amelyek a budai klarisszák birtokában voltak rendük feloszlatásáig. Ezt követően a terület egyházi birtokká vált, majd az Erdődy család vásárolta meg, tőlük pedig az Eszterházyak.
1582-ben Diószeg városi rangot kapott, a 17. században pedig már vásárszervezési és vámszedési privilégiumokkal is rendelkezett. Ez idő tájt két legjelentősebb épülete a templom és a kastély volt. A kastélyt a Rákóczi-szabadságharc alatt a Stahremberg Guido császári hadvezér parancsnoksága alatt álló csapatok kifosztották, 1709-ben pedig teljesen leégett. 1786-ban II. József császár német földműveseket és kézműveseket telepített Diószegre, ettől kezdve a korábbi város két részre, Magyar- és Németdiószegre oszlott. Az Eszterházyak után a Zichy család lett a település tulajdonosa.
1850-ben megépült a vasútvonal, amely Diószeget Pozsonnyal és Pesttel kötötte össze. Ez elindította a környék gyors iparosodását. Az 1867-ben létesített cukorgyárat a lundenburgi (ma Břeclav) Kuffner család és bécsi Guttman testvérek alapították. A cukorgyár és a Diószeghi Kuffner Károly báró által alapított diószegi gazdasági komplexum gyökeresen megváltoztatta a község arculatát, amely így a modern cukorgyártás zászlóshajója lett. 1870-ben ismét városi rangra emelkedett.
A két világháború, a két világgazdasági válság, a zsidók 1944-es, és a németek 1946-os deportálása, majd a magyarok 1947-es Magyarországra, illetve Csehországba való kitelepítése jelentősen megváltoztatta a nemzetiségi arányokat.
1983. január 1-jén Diószeget újólag várossá nyilvánították, az 1986-ban hozzácsatolt Kismácséd pedig 2002-ben ismét önálló községgé lett.
Magyar nemzeti kisebbség
A községet eredetileg csak magyarok lakták, más nemzetiségűek csak ritkán, alkalomszerűen jelentek meg. A lakosok mezőgazdasággal, állattenyésztéssel és kézművességgel foglalkoztak. A XVIII. századtól kezdődően fokozatosan más nemzetek képviselői is betelepültek.
A cukorgyár megalakulása után, a XIX. sz. második felében számos szakember, mérnök, tudós érkezett Diószegre, többek között Magyarországról is, akik a gyár fejlesztésében és a növénynemesítő állomás megalakításánál segédkeztek.
1947-ben a magyar lakosság egy részét a kollektív bűnösség elve alapján Magyarországra és az elnéptelenedett csehországi Szudéták vidékére telepítették ki. Sok magyar reszlovakizált, hogy ne kelljen elhagynia a szülőföldjét.
Ma a lakosság 31,7 %-a vallja magát magyarnak, ez az arány azonban folyamatosan csökken.
Német nemzetiségi kisebbség
Az első jelentős változás a nemzetiségek arányában 1787-ben, a német kolonisták érkeztével állt be. 62 család, összesen 321 személy érkezett Bresgauból, Würtembergből, Bambergből, Mainzból, Layrból, Trierből és Fuldyból, foglalkozásukat tekintve földművesek és iparosok.
A diószegiek „sváboknak” nevezték őket, és a velük való együttélés korántsem volt problémamentes. Ezért a magyarok és a németek különváltak, és a korábban említett két önálló községben élték életüket, egymás mellett. A kolonisták megtartották nemzeti identitásukat, saját német tannyelvű iskolájuk és önkormányzatuk volt.
A II. világháború előtt a német kisebbség aktivizálódott, sokan csatlakoztak a náci szervezetekhez. A világháború végét követően a német anyanyelvű lakosokat Németországba deportálták, csupán a vegyes házasságban élő, a reszlovakizációt vállaló lakosok maradhattak Diószegen.
A háború után a német nemzeti kisebbség asszimilálódott, majd úgyszólván eltűnt. A 2011-es népszámláláskor csupán egy személy vallotta magát német nemzetiségűnek.
A német kisebbség múltját Pokreis Hildegarda levéltáros dolgozta fel a Nemecká kolonizácia Slád-kovičova/Diószegu v 18. storočí (A 18. századi német kolonizáció Diószegen) c. könyvében, amely a Ponvagli Polgári Társulás kiadásában jelent meg 2016-ban, a Szlovák Kormányhivatal – Nemzeti kisebbségek programja 2016 támogatásával (SBN: 978-80-972129-2-6). A könyv hatására a német leszármazottakban ismét felélénkült a múltjuk iránti érdeklődés.
Zsidó kisebbség
A zsidók a két, szintén zsidó származású család, a lun-denburgi Kuffner és a bécsi Guttman bankárok alapította cukorgyár építése után érkeztek Diószegre.
Mivel Diószegen és a környező településeken híján voltak a cukorgyár és a modern mezőgazdasági-ipari komplexum működéséhez értő szakemberek, Lundenburgból, de az Osztrák–Magyar Monarchia, sőt Európa egész területéről is toborozták őket. A diószegi zsidó közösség nem volt nagyszámú, de tagjai átlagon felüli műveltséggel, vagyonnal rendelkeztek és fontos pozíciókat töltöttek be.
Az aranykor a fasizmussal ért véget. Diószeg a II. világháború előtt a Magyar Királysághoz tartozott, ezért a zsidók sorsáról a magyar törvények döntöttek. Ez azt jelentette, hogy a szlovák államhoz képest, ahol a deportálások 1942 tavaszán kezdődtek, Diószegről a 124 zsidó vallású lakost időben később, 1944 májusában deportálták Auschwitz-Birkenauba.
Közülük 99-en nem élték túl a holokausztot. A kis túlélő csoport sem járt nagy szerencsével. Habár életben maradtak, és hazatértek, vagyonukat szétlopták, házaikba idegenek költöztek be. A háború előtti munkahelyeikre nem fogadták őket vissza, ezért szétszéledtek a világ minden irányába. 1949-ben megszűnt a diószegi zsidó hitközség.
Ma senki nem vallja magát zsidó vallásúnak, gazdag múltjukra csak a valamikor fényűző kastély, a cukorgyár, malom és a villák emlékeztetnek, és a zsidó temető, ahol a holokauszt 99 áldozatának emlékműve is helyet kapott.
A diószegi zsidók múltját Lang Tamás, Ludmila Pártošová, Pokreis Hildegarda, Eva Sudová, Lenka Sudová-Wram és Talamon Lóránt a Spomienky na Diószeg, história židovskej komunity v Diószegu/Sládkovičove (Diószegi emlékek, a diószegi zsidó közösség múltja) c. könyvben dolgozták fel, amelyet a Ponvagli Polgári Társulás adott ki a Szlovák Kormányhivatal – Nemzeti kisebbségek programja 2015 támogatásával (ISBN: 978-80-972129-1-9).
Cseh nemzetiségi kisebbség
A csehek Diószegen tömegesen a Csehszlovák köztársaság 1918-as megalakulása után jelentek meg. Az új köztársaságnak biztosítania kellett a közigazgatás működését és átvenni azt a magyar hivatalnokoktól. Új állami alkalmazottak, csendőrök, katonák, vasutasok jöttek.
A jövevényeket a helyi magyar többségű lakosság nem várta tárt karokkal. Csak 20 évig látták el hivatalukat, hiszen az első bécsi döntés értelmében 1939-ben ott kellett hagyniuk az állásukat és szolgálati lakásaikat is. Többségük hazatért Csehországba, Diószegen csak pár, vegyes házasságban élő cseh maradt. Éppen ezért életükről rendkívül kevés adat maradt fenn, s a kiadványunkban csupán Jan Miklošek RAF pilótát említjük meg.
Ma nem egészen 4 ezrelék a cseh nemzetiségűek aránya Diószegen, de valószínűleg egyikük sem az első Csehszlovák Köztársaság alatt ideköltözött csehek leszármazottja.
Szlovák nemzetiségi kisebbség
A kisebbség szavat használjuk, mert Diószegen egészen 1980-ig a szlovák nemzetiségűek kisebbségben voltak annak ellenére, hogy a háború után intenzív reszlovakizáció kezdődött. 1880-ban és 1910-ben 20 és 9 % volt a szlovákok aránya, ám az idők folyamán ez a szám fokozatosan csökkent.
A II. világháború után, 1947-ben Magyarországról, az alföldi Pitvarosról érkeztek a 18. században letelepedett szlovákok leszármazottai. Nagy csalódás érte őket, mert színtiszta magyar közegben találták magukat, és nem mindenkinek jutott a kitelepített magyarok és németek után hátramaradt ház és szántóföld.
Annak ellenére, hogy 1948-ban a vagyonuk egy részét államosították, nem estek kétségbe, és a megváltozott körülmények ellenére is sikerült egy fiatal, sikeres nemzedéket felnevelniük. A fiatal áttelepültek és az idősebbek gyermekei kihasználták a lehetőséget, hogy anyanyelvükön felsőfokú oktatásban részesülhettek. Sokan közülük, és az ő utódaik a mai napig fontos tisztségeket töltenek be a tudomány, kultúra, politika területén, és a gazdasági szférában is.
Ma a lakosság 64%-a vallja magát szlováknak, ezek többsége a szocializmus alatt a munkalehetőség miatt költözött Diószegre, és a bársonyos forradalom után is sok fiatal család telepedett le a városban.
Roma nemzeti kisebbség
Történelmi kutatás arról, hogy mióta élnek ebben a régióban romák, a mai napig nem készült, a Dél-Szlovákiában élő romák életéről is nagyon kevés információnk van. Ennek egyik oka, hogy vándorló életmódot folytattak, ezért nyilvántartásuk igen körülményes volt. Sokáig az sem volt nyilvánvaló, hogy ki is a roma valójában. Az 1880-as, 1890-es és 1930-as népszámlálási adatok nem tartalmaznak roma lakosságra utaló információt, habár ismert volt a temető melletti ún. „cigány péró”, ahol kézműves és zenész romák laktak.
Tavali László két elbeszélő kötetben: Nemenná krv/O rat, pe naparuďol (Változatlan vér) és Život rómskych detí/Romane čhavórengeró dživibe (Cigány gyerekek élete) írta le történetüket. Az 1960-as években a pérót felszámolták. Az ott lakók egy része betagolódott a többségi társadalomba, és közösségünk megbecsült tagjai. A mai napig a város peremén, az ún. cukorgyári kaszárnyában él az alkalmazkodásra képtelen romák kis csoportja.
Idővel a nemzetiségi sokszínűség csökkent, és paradox módon, csökkent a nemzetiségekkel szembeni tolerancia is.
Városunkban, ahol a 19. és 20. század fordulóján példásan éltek együtt a különböző nemzetiségű lakosok, napjainkban megjelentek a xenofób nézetek, és a 2016-os parlamenti választásokon a Kotleba nevével fémjelzett idegenellenes párt 104 szavazatot (4,63%-ot) szerzett, ami sokkoló eredménynek tekinthető.
E kiadványunk alapgondolata s célja a nemzetiségi tolerancia bemutatása Diószeg történelmi fejlődésének tükrében, egyben hozzájárulásunk is a faji, vallási és nemzetiségi gyűlölet elleni küzdelemhez.
