Kuffner báró kastélya
{i_126.jpg}
Mgr. Peter Buday
Bc. Alžbeta Rössnerová
{i_127.jpg}

A Szűz Máriáról nevezett óbudai klarisszák 1399-ben, csere útján jutottak a Pozsony megyében fekvő diószegi uradalomhoz, amelyet a birtokjogaikat gyakran érő támadások ellenére egészen a 18. század végéig bírtak. Célszerűbb vezetése céljából jószágigazgatót (provizor, prefektus) helyeztek annak élére, aki tulajdonjogi perekben is képviselte őket. A provizorok azonban nem egyszer törvényellenesen, hatáskörüket jelentősen túllépve jártak el, amint azt az első, írott forrásokból ismert diószegi uradalmi igazgató esete tanúsítja.
Zomor Mihály és Balázs 1516-ban azzal vádolták meg Kelemen ispánt, hogy alattvalójukat, Boltha Andrást erőszakkal hurcoltatta el Nagymácsédról Diószegre. Az ügy a pozsony megyei törvényszék elé került ahol tanúként Kristóf helyi plébánost is kihallgatták.
Ahogy más helyen már említve volt, az egykori provizori lak léte legkésőbb a 17. századtól feltételezhető a mai kastély helyén. Az „ispán házának“ ma ismert legrégibb, 1720-ból származó leírása a korábbi urbáriumokban rögzített állapotokat tükrözi. Téglából és kőből épültnek említi. Egy boltozott szobában lakott maga az ispán, e mellett kapott helyet a konyha. A háztól külön helyezkedett el a téglából épült pince. A fölötte álló, egy lakóhelyiséget, konyhát és kamrát magába foglaló szintet vegyes anyagból, égetett és nem égetett téglákból, illetve vályogból emelték. Önálló házban élt a cselédség, külön helyiségben volt a sütőkonyha. A juhászat mellett állt a pásztor háza.
A későbarokk kúria állapotát a 18.−19. század fordulóján részletesen ismerteti a gróf Esterházy Károly számára 1805-ben készült összeírás (konszkripció). Maga a provizori lak képezte a három házból álló együttes főépületét. Az udvar felől boltíves folyosóval bővült, az utcai traktus közepét az ún. nagy szoba (cubiculum maior) foglalta el. Ettől jobbra helyezkedett el a konyha, melyből két kisebb szoba nyílt. Közülük az egyik a cselédeké volt. Balról két nagyobb szoba csatlakozott a cubiculum maiorhoz. A másodikból egy kisebbe juthatott a látogató, amely a folyosóra, vagy talán az udvarra nyílt és lépcső vezetett belőle a pincébe. Az egyes szobákban fapadlókat alkalmaztak, a cselédek szobájában téglákkal rakták ki a talajt. Vasrácsok védték az ablakokat, a tetőt zsindely fedte. Az ismertetett diszpozíció máig olvasható a kastély földszintjének északi felében.
A fentebb említett, megközelítőleg egy évszázadot áthidaló dokumentumok fontos változásokról adnak hírt. A földszintes, pincével ellátott kúria a régebbi „ispáni ház“ átépítése és kibővítése által jött létre, beolvasztva északi traktusának magvába a reneszánsz, stukkó-éles dongaboltozattal fedett szobát és az egykori konyhát.
Az eredeti helyiségsorhoz mindkét oldalon újabbak csatlakoztak. Balra (feltehetőleg a nyugati oldalon) helyezkedtek el a jószágigazgató magán- és hivatali helyiségei, a nagy szobától keletre pedig a konyha, kamra és a cselédek szobája. A szobák egy része a porosz-boltozatos folyosóról volt megközelíthető. Ennek déli, udvar felé néző falát nyitott árkádok törhették át. A központi helyiség kivételével a szobákban későbarokk boltozatok vannak: két-két, négyzetes mezőbe foglalt poroszboltozat között széles, szegmens ívű dongasáv húzódik. Az északi fal ablakainak mély bélleteit nyomott ívek zárják. Ebből az időszakból származhat a földszinti folyosó nyugati részében, a harmadik boltmező szintjén, az egykori déli és az északi traktust elválasztó falban található ablaknyílás.
1885 körül a kúria szerves részévé vált a Franz von Neumann (1844–1905) tervei alapján épülő Kuffner-kastélynak.
Neumann bécsi építési tanácsos, a Ferenc József rend keresztese és harmadik osztályú vaskereszt birtokosa apjának id. Franz von Neumannak, a Coburg hercegek építészének nyomdokaiba lépett. Tanulmányait a császárvárosban, az ottani műszaki főiskolán és szépművészeti akadémián végezte. Tanárai Eduard van der Nüll és August von Siccardsburg a bécsi Opera alkotói, valamint Friedrich von Schmidt, az osztrák (és így egyben a magyar) műemlékvédelem kulcsfontosságú alakja. Neumann nemcsak Schmidt tanítványa, de később annak segédje és szakmai partnere.
Képességeit az 1883-ban befejezett bécsi városházán, illetve a mellette épült ún. árkádos házakon mutatta be. Ezek kivitelezése után elnyerte a város tiszteletbeli polgárának címét és a tanácsosi állást kapott, minek köszönhetően megnyílt előtte a Monarchia központjának egyik legsikeresebb építészpályaja.

Szolgálatait gyakran igénybe vették a Kuffnerek is. Sörgyárat és családi palotát épített számukra az Ottakring negyedben (1886–1888, 1892–1893), Moritz Kuffner megbízásából tervezte a városi csillagvizsgálót (1884–1886, illetve 1890–1892).
Önállósulását követően, 1883 után építette Wilhelm főherceg badeni villáját és Franz von Schönthaller szobrász nyaralóját Semeringben. Nemcsak építészként, de építési tanácsosként és befektetőként is szerepet vállalt az egyre népszerűbb üdülőközpont arculatának kialakításában.
Neumann akkori, Schönthaller hatása alatt született munkái az osztrák kutatók véleménye szerint ötletgazdagabbak, mint az azt követő historizáló, akademikus szellemben formált alkotásai. Különösen az alpesi favázas építészet ihlette meg, melynek momentumaihoz egyedi módon reprezentatív épületeken is visszatért. Ennek a hegyi építészetnek az elemei, úgy mint a meredek nyereg- és félnyeregtetőkben záruló magas, favázas oromzatok egyaránt megjelennek a badeni villán és a diószegi kastélyon.
Itteni művéről az építész a Architektonische Rundschau lapjain és az osztrák mérnök- és építészegylet (Wochenschrift d. ÖIAV) kiadványában publikált. Annak ellenére, hogy a rezidenciát 1919-ben tűz károsította, a bécsi alkotó koncepciója sértetlenül fennmaradt. Nagy számban és kiváló állapotban maradtak meg az olyan korabeli kézműves elemek, mint a külső és belső, dekoratív zárakkal ellátott nyílászárók vagy az ólomrácsos üvegablakok. Neumann az egykori kúria alaprajzát egy újabb, déli (kerti) traktussal toldotta meg, melynek központjába helyezte el a nagyvonalú lépcsőházat. A kúria árkádos folyósója az utcai és az udvari térsort elválasztó tengellyé vált.
Ez az elgondolás ismétlődik az emeleten. A magas tetőtér egy része is ki lett használva. Kintről az épület festői várkastély képét tárta a szemlélő elé. A rezidencia belső tereivel és külsejével különféle stíluselemek eklektikus ötvözetét mutatta, melyben érvényesültek a késői gótika, a német reneszánsz és a már említett alpesi stílus részletei. A külső „kulisszák“ hatásosságát fokozta azok asszimetrikus elrendezése. Az északi (utcai) homlokzat az udvarihoz képest kevésbé volt tagolt. Két rizalit élénkítette: a sokszögű, hagymatetős sarokerkéllyel ellátott keleti és a háromszintes, magas „vésőszerű“ tetőben végződő nyugati. Az utóbbi ugyanakkor sejtette a kastély központi helyiségeinek szituálását. Kétszintes, konzolokon nyugvó nyugati erkély fölött a német reneszánsz stílusában tervezett lépcsőzetes oromzat magasodott. Az emelet szélső nyugati ablakai között található falfülkében Szűz Mária szobra állt. Az alsó szint falait a máig fennmaradt vakolatkváderek és dőlt rusztikás falpillérek tagolják. Az ablakok előtt lévő díszes kosarak formái visszatérnek a bécsi Kuffner-csillagvizsgáló igazgatói villájának ablakrácsain. A kváderezés és a rusztika mint egyesítő elemek az udvari homlokzatokra is kiterjednek.
A kerti homlokzat tömegelrendezése az utcaival összehasonlítva összetettebb volt. A délkeleti részben, a déli és az északi traktus között állt a kintről megközelíthető, fából épült nyitott kétszintes loggia. Nyugaton magasodott a karcsú, nyolcszögű alapon álló kúpalakú tetővel ellátott torony. A tető szintjén favázas, félnyeregtetős csúcsokban végződő oromzatok csoportja emelkedett. Ugyanakkor bádoggal burkolt, toronyszerű tetőnyílások sora is élénkítette a tetőt. Másodlagosan felhasználták őket a kastély 1920−1921 között végbement renoválása során. A plasztikus díszítés elsősorban a háromtengelyes középrizalit felületein és a bejáratok körül összpontosult.
Sajátos dekorációt kapott a kis terasszal egybekötött keleti bejárat, mely a homlokzat síkjához képest beljebb került. Az ív fölötti mezőben megjelennek az akantuszlevekből kinövő, csőreikben olajfaágakat tartó hattyúk. Közöttük „lebeg“ a „SZIVE“ feliratot hordozó szalag. Az ívet alulról diagonálisan metsződő stukkó-bordák tagolják. Az oldalfalakban kagylókonchás fülkék, eredeti rácsokkal. Eredeti a terasz korlátja és kerámia burkolatú padlózata. Az enteriőr egykori fényét érzékelteti a központi lépcsőház tere, ill. az emeleti szalon és az ebédlő. A földszintet az emelettel összekötő bejárati csarnok (hall) aránylag autentikus állapotban maradt meg. Falait sötétre pácolt kazettás faburkolat fedi, mely összhangban áll a lépcső burkolatával s megjelenik a kastély egyéb termeiben is. A földszint korabeli részleteihez tartozik az egyszárnyú, mélyített kazettákkal tagolt ajtó, mely a nagy, fából készült s felülvilágítóval ellátott portál része. A derékszögű, átlátszó üveggel lezárt felülvilágító négy, geometrikus mintával élénkített szegmensre osztódik, melyeket tárcsaüvegek soraival kitöltött keskenyebb sávok kereteznek.
Hasonló szellemben készült a lépcső fölötti vitrázs-ablakok díszítése. A félkörben záródó ablakok derékszögű keretbe vannak foglalva. A keretet három pilaszter osztja kisebb szakaszokra s a könyöklő alatt hullámszerű faragvány gazdagítja.
A lépcső alatt eredeti fűtőtesteket találunk, forró levegőt áteresztő rácsokkal perforált faburkolatokba helyezve. A csarnok fagerendás mennyezetéről nehéz vascsillár függ. Vázának alapját két körgyűrű alkotja, amelyek hajlított, volutás karokat tartanak. A térbe összesen tizennyolc, ma már villanygyertyákkal ellátott kar nyúlik. A csillár növényi indákkal és levelekkel van gazdagon díszítve.
A tér leghatásosabb alkotórésze az emeleti galériára vezető háromkarú lépcső. Pihenőjét baluszterszerű oszlopok táma-sztják alá. Maga a galéria falba süllyesztett, díszesen faragott konzolokon nyugszik. A lépcsőház baloldali falát sekély kazettákkal tagolt, profilált keretekbe foglalt sötétárnyalatú faburkolat takarja. Kör-keresztmetszetű, derékszögű fejezetekben végződő baluszterek sora alkotja a lépcső jobb oldalán húzódó korlátot. Ezek hordozzák az egyszerű, fából készült könyöklőt. A korlát első, földszinti oszlopa masszív balusztert formál, melynek felső, volutás képzésű részét stilizált oroszlánfej zárja.
A lépcsőházat az emeleti folyosóval egy hangsúlyos fakeretben lévő háromrészes, üvegezett ajtó köti össze. Az ajtót négy vitrázs-ablak keretezi. Szegmenseit téglalapok szimmetrikus sorai tagolják és ólomkrácsba foglalt rombusz-, illetve köralakú üvegtáblák töltik ki.
Ugyanez a díszítő motivum jelenik meg a széles fakeretbe alkalmazott négyrészes vitrázs-ablakon, mely a lépcső fölött, az ajtótól balra helyezkedik el. A nagyfelületű ablak alsó részét hullámvonalas ornamentum gazdagítja. Az eredeti táblák egy részének helyére újabb, strukturált felületű üvegek kerültek. Az ajtók és az ablakok esetében sima, átlátszó üveget használtak, mely segíti a természetes fény áramlását az egyébként sötét folyosóba.
Az első emelet folyosóját gerendás mennyezet fedi, falait alacsony, kazettás faburkolat. Dekoratív hatásúak az eredeti nyílászárók is. Masszív kereteiken olyan dekorációs részleteket alkalmaztak mint a profilált koronapárkányok, voluták és fülek. A folyosót vasrudakra rögzített vascsillár világítja meg. Köralakú szerkezetét tíz kar formálja, melyek üvegtálakban végződnek. A karok közötti sávokat voluták és stilizált tölgyfalevelek élénkítik.
Az emeleten néhány, máig autentikus állapotban megmaradt termet találunk. Egyikük a szalon. Négy ajtón keresztül léphetünk be, ezek – mint már említettük – hangsúlyos, díszes kivitelű bélletekbe vannak foglalva. A famennyezet építészeti elemekkel van gazdagon tagolva. Díszes konzolok támasztják alá az azt keretező párkányzatot. A mennyezet központi helyén profilált keretű mezőben faragott ornamentumokkal kitöltött kartust (díszkeretet) láthatunk. A párkányzat és a mező közötti felületet mélyített kazetták sora tölti ki.
Láncon függ a kartusból leeresztett rézcsillár. Baluszteres vázából tizenhat, két szinten elhelyezett kar nyúlik ki. A karok konkáv – konvex vonalban hajlítottak és csigavonalakkal dekoráltak.
Tán legfigyelemreméltóbb eleme a szalonnak az ablakok előtt szituált, fából épült zenész-erkély. Egyszerű, emelt pódium formája van, baluszteres korláttal és egyszerű könyöklővel. Díszesen képzett magas párkányzatát négy, gazdagon tagolt, kompozit fejezetekben végződő baluszter-oszlop tartja. Az erkély falait fa burkolja; az egyes panelleken az építészeti és a dekoratív részletek variációi érvényesültek.
A következő helyiség, melyben még láthatók az eredeti díszelemek a félkörös erkélyben bővülő egykori étterem. A fehér, lunettás falakat visszafogott, eklektikusan formált stukkó dekoráció takarja. A mennyezetet profilált párkányok és ornamentális sávok határolják. Közepén nyolc karcsú karral ellátott elegáns csillár függ. Ezek vázaszerű üveg árnyékolókban zárulnak. Az ebédlő mennyezetébnek sarkaiban növényi motivumokkal keretezett kartusokat láthatunk.
Az újabb ajtószárnyakkal ellátott bejáratokat volutás supra-portákkal koronázott derékszögű stukkó portálok keretezik, babérkoszorúkkal kiegészítve. Az erkélyt három nagyméretű ablak világítja meg. A bejárati csarnokban, az emeleti folyosón és a szalonban a fa esztétikus elemként hat. Az enteriőr hatása az anyagok és a színek, a sötét faburkolatok és a fehér falak kontrasztján alapul. A plaszticitást és a formák játékát fokozzák a burkolatok és a dekoratív elemek. Az említett terekkel ellentétben az ebédlő – köszönhetően az alkalmazott tónusoknak, lágy vonalaknak és díszítőmotivumoknak – könnyed és levegős benyomást vált ki.
1907-ben, a főepülettől délnyugatra felépült a kétszintes képtári szárny, mely magába foglalta a Kuffner-család képzőművészeti és régiséggyűjteményeinek legértékesebb darabjait. A galériát egy osztatlan terem alkotta, mely az üvegtetőn keresztül kapott fényt. Különleges árnyékoló-mechanizmusa máig megmaradt. A képtár a nyugati saroktornyon keresztül volt megközelíthető, emeleti bejáratát jelenleg is az eredeti páncélozott ajtó zárja le.
1919-ben, nagycsütörtök napján reggel, kilenc órakor a kastély tetőterében tűz ütött ki, melynek okát egy orosz hadifogoly figyelmetlenségében feltételezték. A tűzoltóság gyors beavatkozásának köszönhetően a lángok nem okoztak nagyobb károkat a képtáron.
A főépület 1920-ban új tetőt kapott, egy évvel később pedig a ma ismert formájára lett átalakítva. Az 1885-ös állapottal szemben a legmarkánsabb változásokat a második, tetőtéri emelet létrejötte és az új tetőzet jelentették. Lényegesen változott a homlokzatok képe, melyekbe az ismeretlen tervező szimmetriát vitt. A délkeleti sarokban, a loggia helyén új lépcsőház épült. A kastély a renoválást követően zártabb körvonalat és stílusában egységesebb arculatot nyert. Lapos tetőt kapott, az új szint folyosójának felülvilágítóival. Az emelet falait cseréppel fedett tetősíkok „burkolják“, melyek törésükkel manzárd-tető benyomását keltik. Így összhangba jut az épület túlnyomóan neobarokk jellegével. Az északi rizalit és a nyugati torony korábbi karcsú tetőit harangszerű toronyvégződésekre cserélték, nyitott lucernákkal. Bádoglemez fedésük feltehetően favázra van rögzítve.
A szimmetrikus hatást fokozták a középső rizalit melletti lépcsőzetes oromzatok. A kerti homlokzat középső részének emeleti szintjén balkon épült, amelyet rusztikával tagolt oszlopok tartanak. További balkonok létesültek a homlokzat oldalsó szakaszain: a főszárnyat, a nyugati tornyot és a képtárat összekötő folyosó előtt, ill. a harmadik szinten, a középrizalittól keletre.
A belső terek nem estek át olyan nagyarányú változáson mint a külső. Megtartották eklektikus jellegüket nemcsak az épületszerkezetekhez kapcsolódó részletekben, de a belső berendezésben és dekorációban egyaránt. Annak ellenére, hogy az architektúra úgy kívül, mint belül is tudatosan historizált – tükrözve az ősi arisztokrata családok rezidenciáit – az épület technikai felszereltsége lépést tartott a korral. Már az első világháborút megelőzőn villanyvilágítás, közonti fűtés és telefon is működött a kastélyban.
A rezidencia virágkora a cukorgyár alapítójának halálával ért vég
t. Fia, Raoul Kuffner csak kivételesen s általában rövid ideig tartózkodott a kastélyban. Az épület állaga azonban a személyzet törődésének köszönhetően nem indult hanyatlásnak.
Az ifjabb báró pragmatikus okokból, második feleségének, az ismert festőnőnek Tamara Lempicka tanácsára s a németországi események hatása alatt eladta részesedését a cégben, elszállítatta Diószegről a családi műgyüjteményt és vele együtt valószínűleg a berendezés egy részét is. Így jutott külföldre hazánk egyik legnagyobb szépművészeti kollekciója, melynek töredékeivel világszerte találkozhatunk a múzeumokban, galériákban, vagy az egyes aukciósházak katalógusaiban.
A diószegi gazdaság új, budapesti tulajdonosainak 1942−1943‑ra tervezett szociális befektetései között szerepelt a „nagy kastély“ átépítése 107 ezer pengőért. A következő években valósult meg a képtár átalakítása a cukorgyári dolgozók kulturházává. Két szintre osztották a termet, melyet a szárny északi részében létesült lépcső kötött össze. Az emeleti terem sima, fabionos mennyezetet kapott. A belső tér megvilágítását új ablakok áttörésével kellett megoldani. Az adaptációs munkákra 272 ezer pengőt utalványoztak ki.
Annak köszönhetően, hogy a diószegi kastélyt a háborút követő években nem érte a hozzá hasonló épületek sorsa, viszonylag jó állapotban vészelte át az 1945 utáni évtizedeket. Míg más vidéki rezidenciák pusztulásnak indultak a rosszul választott funkciók és a használók által végrehajtott szakszerűtlen adaptációk következtéban, az új, iskolai célok nem igényeltek radikális beavatkozásokat a helyi kastélyban. Az egyetlen nagyobb változást így a képtártól délre épült internátus jelentette.
A Szlovákiai Kommunista Pártja Központi Bizottsága pártiskolájának távozása után (1948 és 1955 között működött a főépületben) a város ismét jelezte igényét a kastély iránt, megoldást keresve az iskolakötelesek elhelyezésének állandó problémájára. Eközben gyermekotthon létesítéséről is születtek javaslatok. Ahogy látni fogjuk, úgy a város mint az oktatásügyi biztos tervei sem váltak valósággá.
A kastélyt rövid időre a élelmiszeripari biztosság vette át szakmai – politikai iskolája számára. 1957-től a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom (ROH) Szlovák Szakszervezeti Tanácsa (SOR) használta az épületet. Szervezésében került sor a 70. évek második felében a szálló építésére, melyet az akkori műemlékvédelmi szervek határozottan kifogásoltak. Alternatív megoldásokat ajánlottak (mint pl. a tetőtér kihasználása, a kastély területén kívüli építkezési telek igénylése), ezek azonban nem találtak pozitív visszhangra. A gazdasági épületek helyén emelt kétszintes szállót a 70–80. évek fordulóján fejezték be.
Az itt ismertetett, csaknem három évszázadot átívelő korszakban a reneszánsz „ispáni ház“ jelentős változásokon ment keresztül, melyek eredménye hűen tükrözi az ipari mágnások soraiból származó új arisztokrácia befolyását és ízlését. A diószegi kastély Franz von Neumann, a 19. század végi bécsi historizmus jeles képviselőjének egyetlen idáig ismert szlovákiai műve. Neumann kézjegye máig olvasható és meghatározó. Az építész személyisége ugyanakkor jelképes összekötést képez a Kuffnerek bécsi és magyar ágának építészeti tevékenysége között.
A képtár létrejöttével a kastély teret nyert az egyedi képzőművészeti gyűjtemény elhelyezésére. Máig hiánytalan állapotban létezik a galéria különleges eleme – az árnyékoló mechanizmussal ellátott üvegtető. A rezidencia második, historizáló szellemben megvalósított átépítése figyelembe vette Neumann megoldását, másrészt viszont egységesebbé tette külső képét és neobarokk köntösbe burkolta. Ebben a megjelenésben, zavaróan ható újkori beavatkozások nélkül maradt fenn a mai napig.

A kastély berendezése és a műgyűjtemények
A belső berendezés – az architektúrával összhangban – eklektikus volt. Az enteriőr nélkülözhetetlen összetevői voltak a különböző (provenienciájú), helyi stílusú és korú képzőművészeti és iparművészeti alkotások. Egyelőre még ismeretlen számunkra olyan képes anyag, mely a kastély Kuffner Károly korabeli belső tereit örökítené meg. Egykori ragyogásáról azonban viszonylag pontos képet alkothatunk a prágai cukoripari biztosító egyesület számára a 20. század 30. éveinek elején készült leltárak alapján.
E dokumentumok néhány száz tételt sorakoztatnak fel, melyek tartalmazzák az adott tárgyak becsértékét. Az említett kategóriák szerint csoportosított leltárak feldolgozása még sok órányi türelmes munkát igényel. Célunk ezen a helyen csak annyi lehet, hogy általuk betekintést nyújtsunk a kastélyt sajátos műkincsé alakító ún. új arisztokrácia életébe.


Bútorok és egyéb berendezési tárgyak
A többi leltárral szemben, a bútorok jegyzéke feltünteti az egyes helységek funkcióit és megnevezéseit. Míg a földszinten a társasági és reprezentációs terek voltak szituálva, az első emelet nagyobb részében a báró és családjának magánlakosztályai helyezkedtek el. A második emeleten kaptak helyet a vendégszobák, fényképkamra, a ruhatár és a raktár. A szobák és a szalonok egyéni jellege azok megnevezésében is visszhangra talált. A történelmi és a XIX. századbeli bútorok mellett aránylag nagy számban jelen voltak a régebbi, többnyire reneszánsz minták alapján készített másolatok. Csaknem minden szobában találhatók voltak keleti szőnyegek a báró jelentős gyűjteményéből, melyet az 1914-es budapesti országos kiállításon bocsátott közszemlére.
A földszinten, a vendégszoba mellett volt von Firmian grófnő lakosztálya. Berendezése egy „német reneszánsz stílusú“ diófa ágyból, toalettasztalból és kis empire asztalokból állt, amelyek közül egy intarziákkal volt díszítve. A loggiában két olasz asztal állt, firenzei mozaikokkal dekorált kerek táblákkal. Továbbá volt itt egy firenzei szekreter és egy régiségszerű, vörös bársonnyal bevont szék. Sajátos darab lehetett a gótikus, csavart oszlopon álló láda. Míg a loggiában túlnyomórészt olasz (vagy olasz kézműves technikákkal kivitelezett) bútorok kaptak helyet, a kis szalont „francia“ vagy „rokokó“ szalonként is jellemezhetnénk. Ehhez járultak hozzá a XIV. Lajos korabeli faragványokkal díszített és aranyozott vitrinek, egy Boulle-technikával díszített asztal, ill. egy mahagóni burkolatú női szekreter aranyozott bronz és Sévres-i porcelán betétekkel. A helyiség minden bizonnyal legértékesebb tárgya egy figurális faliszőnyeg volt a 17. századból, melynek értékét 9 000 koronára becsülték. Hasonlóan pompásan volt berendezve a kártyázó szalon. A „József császár korabeli stílusú“ komódon és szekreteren kívül volt itt két firenzei szék, egy XV. Lajos korabeli mahagóniból készült íróasztal, intarziás, bronzdíszítésű komód, egy aranyozott faragványos keretbe foglalt tükör és XIII. Lajos korabeli székek valódi brokáttal bevonva. A kandalló előtti rács ónyxból és bronzból készült, a csillár majolikából. A falat egy reneszánsz, vörös bársonyból szőtt tapéta díszítette.
Neve ellenére az ún. szlovák szobát különböző korszakbeli európai stílusok kombinációja jellemezte. Képletesen illusztrálják ezt a tényt az olyan berendezési tárgyak, mint a paliszanderből faragott XV. Lajos korabeli bronzbetétes komódok, egy reneszánsz, 1650 körüli időkből származó, intarziás tölgyfa-láda, egy XVI. Lajos stílusú komód, egy „József császár stílusú“ asztal és a keleti szőnyegek egész kollekciója.
A földszinti folyosó az olasz kézművesség galériájaként szolgált. A vendégek néhány reneszánsz ládát (beleértve egy másolatot) láthattak itt, továbbá egy kabinetszekrényt intarziákkal és márvány mozaikkal, intarziás gardróbszekrény, egy reneszánsz karosszéket valamint egy tereziánus gardróbot. A bejárati csarnokban ismét a reneszánsznak jutott a főszerep, melyet öt szék, ládák és egy holland szekreter képviselt. A domináló stílust a 15. és a 17. század elejéről származó képzőművészeti alkotások is kidomborították. Közöttük a legbecsesebb egy észak-itáliai „cassone“ típusú kép az 1460 körüli időkből, mely búcsút (lakomát), sátortábort és hölgyet- fogadó fejedelmet ábrázolt, sorban egymás mellett.
Más lenyűgöző művek is helyet kaptak a csarnokban. Ilyen volt Benjamin Cuyp: Jézus születése című, grisaille-technikával festett képe, a ferrarai fejedelem arcképe, egy lány, olajjal bádoglemezre festett portréja 1538-ból, egy kép Thomas Keysersnek tulajdonított portré, talán egy flamand férfit bőrkesztyűvel a kezében ábrázoló festmény.
Az első emelet leltára a báró és a báróné hálószobáival kezdődik. A báróé meglepően gazdagabb volt, mahagóni ággyal, éjjeli szekrénnyel és egy bronz betétekkel díszített tükrös szekrénnyel. Reneszánsz láda szolgált a ruhák tárolására, a padlón egy, 3000 koronát érő szőnyeg volt kiterítve. A márványkandallós szalonban tereziánus komód, empire-stílusú zongora, két, paliszanderből készült komód, ill. egy krémszínűre lakkozott kanapé állt. A helyiséget kristálycsillár világította meg. A szalon falain a Kuffner házaspár portréi von Lenbach müncheni festőtől és egy gyermek-bachanáliát ábrázoló kép feltehetőleg Jordaens műhelyéből. Az étterem fő díszei egy faragványos és intarziás neo-reneszánsz büfé szekrény és egy keleti szőnyeg, közel 8 000 korona értékben. Mintegy tizenhat méter hosszú volt a könyvtárban lévő, pácolt tölgyfából készített polcos szekrény. Ugyanebben a helységben állt a „József császár stílusú“ sakkozó asztal.
A bárónak és feleségének külön fürdőszobái voltak. Gyermekeik két szobát használtak, ezeken kívül saját éttermük és tantermük is volt. Tanáruk a kastély első emeletén lakott.
A második emeleti vendégszobák berendezése általában egy fából vagy vasból készült ágyból, mosdóval és tükörrel ellátott toalett-asztalból, szekrényből, asztalból, székekből, karosszékekből és bőrönd-állványból állt.
Szinte természetes, hogy mindegyik szobában keleti szőnyegek is voltak. A folyosó falfülkéiben régiségekkel és porcelánnal teli beépített vitrinek álltak. Ugyanakkor helyet kapott itt két önálló szekrény, egy „paraszti“ szék, tiroli neogótikus kóruspad és egy római császárt ábrázoló, 18. századi olasz eredetű márvány mellszobor. A padlót vörös velúrból szőtt szőnyegek takarták.

Képzőművészeti alkotások
A Kuffner-család kivételes műgyűjteményének magvát feltételezhetően a gazdag mecénási és gyűjtői hagyományra visszatekintő Firmian család kollekcióiból származó művek alkották. Ennek növeléséhez nem kis mértékben hozzájárult Kuffner Károly is.
A gyűjtemény legkimagaslóbb darabjai a kastély főszárnyának reprezentatív termeiben és a képtárban lettek elhelyezve. A leltárak tanúsága szerint nem kevesebb, mint hatszáz festmény, rajz és szobor díszítette az enteriőrt. Ez a szám azonban nem tűnik vagy tekinthető véglegesnek.
A diószegi gyűjtemény különleges momentumát képezte a mennyiségében és minőségében is egyedi középkori (gótikus) spanyol kollekció, mely szélesebb összefüggésekben is szinte páratlan volt. A leginkább képviselt európai festő-iskolák közé tartozott az olasz és a holland, de különös figyelmet érdemelnek a 19. századi angol festészet példái is.
Tematikai szempontból szembetűnő a régebbi korokból származó szakrális művek magas aránya, míg az újkor nagyobb témabeli gazdagságot vonultat fel. A tételek között ismét jelentős számban szerepelnek másolatok és vázlatok. Megjegyzendő, hogy a kastélyban található legértékesebbnek vélt képzőművészeti alkotás is színvonalas korabeli másolat volt. Gondolunk itt az étteremben valaha elhelyezett oltárszárnyakra, melyek Albrecht Dürer ún. Baumgarten-oltárának kópiái. Értéküket 48 ezer koronára becsülték. Nézzük most meg közelebbről magát a képtárat, melyben az a művészi kivitelű gyártmányok többségét helyezték el. Berendezését, az ülőgarnitúrán és asztalokon kívül öt, öntött belga üveggel burkolt vitrin alkotta. Közülük három híres európai porcelán-manufaktúra, Meissen, Sévres és Bécs munkáit mutatta be, kettő a régiségeket. A jelentősebbek között egy 14. századi velencei házi-oltárt említ a leltár, az Embriacchik műhelyéből, továbbá egy ereklyetartót másodlagosan elhelyezésben Fájdalmas Krisztust (Vir Dolorum) ábrázoló gótikus ötvös domborművel, egy késő-gótikus olasz kelyhet és egy középkori limoges-i feszületet. Limoges-ból származott az a 1510 körül készült kis szárnyasoltár is, melynek értékét 12 ezer koronára becsülték a leltár készítői.
A dokumentumok négy helyiségbe osztják a képtárban található munkákat. Az első kettőben kaptak helyet a legrégebbi, spanyol és olasz (provenienciájú) eredetű festmények és faragványok. Az elsőben képviselve voltak az egyes olasz régiók, majd Németalföld, Spanyolország és egy példánnyal (Krisztus siratása, táblakép, 1500 körül) Franciaország is.
Az itt őrzött művek közül kiemelendő a Szt. Pétert vörös palástban ábrázoló, 11 ezer koronára becsült spanyol táblakép (1380 körül), a 15. század első felének Rajna-menti festészetét példázó „Királyok imádása“ triptichon, egy németalföldi Madonna a gyermek Jézussal Michelangelo „Brugge-i Madonnájának stílusában“, Pietro Alemanno oltár-predellája valamint két kis szárnyasoltár, feltehetően Kölnből. Látható volt itt néhány spanyol szobor (Keresztelő Szt. János, Szt. Anna harmadmagával, Mária Magdolna) és egy elefántcsont-faragvány (Szt. Jakab apostol).
Körülbelül hasonló arányban voltak a második helyiségben képviselve az olasz iskolák, ill. Spanyolország. A teremben egy nagy spanyol (retábulum=retablo) oltárépítmény dominált, remete Szt. Antallal a középső táblán. Az oltár részét képezte egykor az a Szent Családot ábrázoló firenzei kép is, melyet Filippino (Lippi) köréből származtattak. Cranach műhelyében születhettek a férfi és női szentek csoportjait felvonultató képek.
Helyet kapott itt egy antik tárgy is: egy etruszk urna fekvő alakkal a fedelén. Spanyolországot egy Szt. Pétert mutató táblaképen (1320) kívül egy kisebb, 1500 körüli oltárépítmény képviselte.
A képtár harmadik helyiségében németalföldi és holland műveket, ill. azok többnyire angol másolatait tekinthette meg a látogató. Fő látványossága az akkor még ifj. Peter Brueghelnek tulajdonított Farsang (Népi mulatság) volt. Bár inkább, Brueghel-követő lehetett az alkotója a következő, falusi ünnepélyt bemutató képnek. „Szent Ferenc látomása“ című kép esetében feltételezték Francisco Zurbarán, a spanyol barokk elsőrangú képviselőjének szerzőségét.
A negyedik teremben zsánerképek, csendéletek, portrék és tájképek sorakoztak. A leltár nagy mennyiségű miniatűrről, valamint korabeli és későbbi másolatról is tájékoztat. Állításunkat illusztrálják, illetve igazolják Velásquez infáns-arcképének kópiája, vagy Krisztus töviskoszorúval való koronázása a müncheni (Pinakotékában) Régi Képtárban található Tizian-kép.
A földszintet túlnyomórészt 17–18. századbeli festmények díszítették. Témáikat illetően többségben voltak a holland csendéletek, táj- és arcképek. A bejárati csarnokban installált, elhelyezett művekről már szó esett a szóban forgó tér leírásának alkalmával.
E helyen említsünk meg még több nagyra értékelt alkotást: a felhős angol tájképet tehéncsordával a 18. század végéről, lady Bayron portréját Benjamin Wilsontól, a „Menekülés Egyiptomból“ c. németalföldi képet a 17. század második feléből, négy velencei városképet Canaletto követőjétől és egy mitologikus témájú németalföldi munkát, Rubensnek a bécsi Hofmuseumban található eredetije szerint.
A főlépcső melletti falakon két flamand falszőnyegen kívül (16. század végéről, ill. a 16.-17. század fordulójáról) két olajfestmény is függött. Az egyik férfiarckép töredéke talán Jan van Scoreltől, a másik holland tájkép Jan van Goyen követőjétől.
Az első emeleti folyosót mindenekelőtt holland zsáner- és tájképek díszítették. Továbbá spanyol festmény, mely egy férfit ábrázolt a Calatrava-i rend jelével,és olasz portré Caracci stílusában.
A második emeletre vezető lépcső mellett volt látható az Angyali üdvözlet, amely eredetileg egy 15. századi gótikus szárnyasoltár középső táblája volt. Ezen kívül, egy David Teniersnek szignált zsánerképet is említ itt a leltár.
Az előbbi termekkel összevetve, az emelet privát és társasági helységeibe aránylag kevés műalkotás került. Az étteremben és a szalonban lévőkről már szó esett. A többi helyiségben olyan művek hívhatták fel magukra a figyelmet, mint a 16. századi, temperával fára festett, talán németalföldi Vir Dolorum, Fridrich Lieder egyik akvarell portréja, Dürer bécsi Madonna-képének olajjal bőrre festett másolata, a Juan Carreno de Mirandának tulajdonított „A gyermek imádása“, továbbá egy impresszionista tájkép Camille Co
ot stílusában és végül egy francia gótikus miniatűr 18. századi, pergamenre festett másolata.
A második emelet folyosóján a vendégek többnyire arcképeket és vallásos témájú munkákat láthattak. Legértékesebbként tartja számon (az inventárium)a képjegyzék: egy hölgy portréját (Anglia, 1800 körül), ill. korall-nyakláncot viselő lány képét Rembrandt iskolájából. Szimbolikus tartalmú volt Thomas Kayser a nő három életperiódusát feltüntető műve, valamint „Krisztus kigúnyolása“ Mabuse alkotásának korabeli kópiája volt.
Az emeleti helyiségekben nagyon heterogén jellegű munkák összpontosultak. Ha a képtár esetében nyilvánvaló volt a téma és a kor szerinti osztályzásra irányuló törekvés, a lakószobákban ettől elérően a zsáner-, kor- és színvonalbeli sokrétűséget helyezték előtérbe. A leltár, a bal traktus helyiségeiben többek között említ egy idős férfiről készült angol portrét 6 000 koronáért, szól térdelő Madonna képéről Andrea del Sarto modorában, Fridrich von Lieder táncoló páros akvarelljéről, a páncélt viselő XIV. Lajos portréjáról Nicolas Largilliertől és egy 1460 körüli Madonna Szt. Ilonával firenzei oltárképről. Az emelet jobboldali traktusának esetében csak egy helyiségéről emlékezik meg. Az ott található képek többségét olasz és flamand szakrális munkák alkották. A legkorábbi közöttük Madonnát a kis Jézussal ábrázoló temperakép volt közép Itáliából, a 15. század második feléből.
A diószegi Kuffner-kastély egy olyan gyártulajdonos arisztokrata rezidenciája volt, amely egybekötötte a történelmi hagyományt a modern-kor komfort-követelményeivel. Jelképezi a település régebbi történelmének és a cukorgyár működésével fémjelzett újabbkori periódusa közötti folytonosságot. A szakmai nyilvánosság előtt csaknem ismeretlen épület a kastélyépítészet utolsó felvirágzásának egyik ritka, sértetlen állapotban létező példája Szlovákiában.

[Források:
A SzK Műemlékvédelmi Hivatalának Levéltára (Archív Pamiatkového úradu SR = A PÚ SR), Alapkutatások
gyűjteménye (Zbierka základných výskumov), sign. Z 2298
A PÚ SR, fond Krajský ústav štátnej pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody (Kerületi állami műemlék- és
természetvédelmi intézet), 82 sz. karton, „Sládkovičovo“ fasc.
Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest ( = MNL), Urbaria et Conscriptiones, fasc. 172, N. 21 (1805)
MNL, Budapesti 433/a sz. Igazoló Bizottság iratai. 238 sz. csomó: Diószegi Gazdaság, Cukor és Szeszgyár RT., 1052/e tétel, fasc. „Jelentések, kimutatások 1939–1944“
Állami Levéltár, Pozsony (Štátny archív Bratislava = ŠA BA), fond Archív mariánskej provincie františkánov v Bratislave 1253–1918 (A ferences rend mariánus rendtartományának levéltára Pozsonyban, 1253–1918), 26. lad., 226 i. sz., „Extra ordinem, J“
ŠA BA, fond Krajský národný výbor Západoslovenského kraja, odbor školstva a kultúry (A Nyugatszlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság iskolaügyi és kulturális szakosztálya), 43. lad, 312/2 i. sz. (1954)
Státní ústřední archiv, Praha, fond Výrobní a obchodní podniky, finanční ústavy – Asekurační spolek průmyslu cukrovarnického, Praha 1886–1950, (Állami Központi Levéltár, Prága; Termelő és kereskedelmi vállalatok; pénzügyi intézetek – A cukoripari biztosító egyesület); a diószegi kastély leltárai: I. Schätzung der Gemaldesammlung Baron Kuffner für den Assekuranverein der Zuckerindustrie in Prag. (1933); II. Schätzung der Kunstgegenstände im Besitze des Herrn Baron Raoul Kuffner für den Assekuranverein der Zuckerindustrie in Prag. (1930, a pecsét alapján); III. Schätzung der Möbel, von Silber, Porzellan und Glas, Tischwäsche und Wäsche im Besitze des Herrn Baron Raoul von Kuffner für den Assekuranverein der Zuckerindustrie in Prag. (1930, a pecséten feltüntetett év szerint)

Irodalom:
BOROVSZKY S. (ed.): Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye. Budapest: OMT, 1904, 87.
HÁZI J.: Pozsony vármegye középkori földrajza. Bratislava: Kalligram, 2000, 392–394.
CHLÁDEKOVÁ G.: Počiatok a rozvoj školstva v našom meste. In: Život v Sládkovičove, 1, 1993 szeptember, 7. sz., 3.
Súpis pamiatok na Slovensku, III. Bratislava: Obzor, 1969, 114
PEKAROVIČ J.: Kuffner kastéy és mauzóleum. In: SUDOVÁ E. (ed.): Barón Karl Kuffner de Dioszegh a diószegský cukrovar / Diószeghi Kuffner Károly báró és a diószegi cukorgyár. Mesto Sládkovičovo, 2009, 67–73
A New York-i Parker-Bernett aukciósházban 1948 november 18-án megtartott árverés katalógusa.
SISA J.: Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon. A historizmus kora. Budapest: Vince Kiadó, 2007, 219–220
Egyéb források:
http://www.architektenlexikon.at/de/426.htm (2012. 6. 4). Ifj. Franz von Neumann építész biográfiájának szerzője Jutta Brandstetter.]